Diosa Spirit

Ott él, ahonnan minden ered. Ő adja meg nektek a magot, a fát. Benne kell életre a világ. A föld legmélyére kell hatolj, Ha érteni akarod őt, s magad. Földek Asszonya segít, Ha görcsössé válik életed fonala. A fák gyökerei között mocorog,  A talajban pihen és egyben táncol. Ott van minden növényben és lélekben. A kezdet és vég is benne testesül meg. Érzed, hogy hív, mert nyugtalanná válsz. Tudod mit kell tenned, ha félsz is, megvár. Ki kell gyomlálni, mi nem hagy élni, Amit elültettél, egy idő után majd kezd beérni. A Föld Asszonya a harmadik elem, Táplál, éltet, ad, szétszed, elvesz, Gyógyít, befogad, kilök, elsorvaszt, S bölcsessége taníthat oly sokat: A gyökér nem köt, inkább megtart. Ha vakaki lassú, az nem csak gyengeség. A test nem akadály, hanem kapu. A teremtés egy ritmus, érezni kell. S végül, a bőség nem kívülről jön, hanem belülről fakad.

A kastély eddig zárva volt. Látogatni sem lehetett, Félő volt, hogy az enyészeté lesz. De aztán a tulajdonos rájött, Mi az ami jót tesz. Körbe kerítette, S növényeket ültetett a kertbe. Gondozni fogja most már, S nem hagyja, hogy kártevők lepjék be. Minden évben kifosztották, Tönkre tették és átkozva magát, A kastélyra haragudott. Oly hosszú idő után belátta, Az ártó lelkek csak oda mennek, Hol engedélyt kapnak erre. Mostantól minden megváltozik, A kastély csak az övé. Bemenni oda nem lehet, Azt ki kell érdemelnetek.

Virágok szirma ékesen ragyog, De meghal egyszer, s fonnyadva rohad. Gyönyörű volt, kedves és szép, De mi élt egyszer feledésbe vész. Élet, halál együtt jár, Elfogadod vagy nem, rajtad áll. Megmásíthatatlan és örök, Az idő vonalát meg nem töröd. Így múlik el minden az életben. A szerelem is, mi egykor éltetett. De mindig eljön a tavasz, S szíved új dallamra fakad.

Érzem fényed odaát, Szeretni akarlak igazán. Látom kezed a kezemben, Látom arcod lélekben. Pokolba kívánlak, Olykor csak magamnak. Lelkem néha sivár, Néha új kalandra vár. Tudnom kell rólad. Szíved fonnyad? Mi történik veled? Semmi, az is lehet. Tekinteted ott ég, Felejteni nem lehet. Gyűlöllek téged, S átkozva szeretlek.

Láthatatlan elem, ki szélből születik, teste nincs, ő csak rezdülés. Egy sóhaj, mely végigfut a fákon, nem látni, de érezni, mikor a bőröd simítja. Viharossá válik, ha düh feszíti, élénkít, mikor a nap ontja melegét. Játékos és szeszélyes, csintalan, felforgató, őrült, erős, szabad szellem, megfoghatatlan jelenlét. Változást hoz, mert ő a lélek suttogása. Négyből ő a második, a mozdulás, a légzés, a szabadság. Körbeölel szeretetével, s azt üzeni: mozogj! Mert tudd, nem vagy bezárva. Lélegezd be az új korszakod, hagyd, hogy megtöltse a mellkasod. A hurrikán ma érted mozdul, elsöpri mindazt, ami régen te voltál, de ma már nem vagy.

A lángok bordái között születik. A világ megroppan körülötte, a csend is felizzik nyomában. Azt hiszik éget, harap és pusztít. De ez az égés más, mint ami a természetben létezik. Ez a legbensőbb valódban felszított tűz. Az amelyik nem rombol, hanem épít. Minden lélegzetével fényt lobbant, minden mozdulatával régi sebeket perzsel szét. Nem jó, nem rossz, csak ösztön, ami túlélte az évezredeket. Amikor közelebb lép, a többi démon hirtelen meghajol előtte. Azt súgja nekem: „Nem félek attól, ami benned ég.” És végre nem félek tőle én sem.